.
KOMMUNISTA IDEOLÓGIA ÉS MEDICINA

(Dr. Blasszauer Béla)

Az ideológiának és a medicinának látszólag semmilyen, a valóságban azonban igen komoly kapcsolata van a betegjogokkal. Az alábbi írás ezt próbálja meg röviden összefoglalni.

Marx és Engels az ideológiát az elvek, nézetek és fogalmak rendszerének tekintette. Egyikük sem gondolta volna, hogy ideológiájukat előbb-utóbb meghamisítják, elferdítik, és gyalázatos célok megvalósítására használják fel. A sztálinizmus egy totális rendszert hozott létre a teljesen visszájára fordított ideológiából, amelyet már Trockij is vehemensen bírált. Hasonlóképpen a nácizmus ideológiájához, a kommunista ideológiát és erkölcsöt is minden egyén saját szájíze, morális és politikai hitvallása szerint magyarázhatta. A kommunista morál szerint minden erkölcsösnek tekinthető, ami közelebb visz a kommunizmus megvalósításához.

A marxista-leninista etika is ezt a fő célt tartalmazta. Az erkölcsi szabályokat gyakorlatilag a párt vezetői határozták meg, akik feltételezték magukról a tévedhetetlenséget. A szabályok mögött természetesen ott volt a megkérdőjelezhetetlen állami hatalom és a központosított bürokratikus döntéshozatali mechanizmus. A kommunista rendszer etikája a kommunista ember ideális magatartását – a kommunizmushoz való hűséget – propagálta, holott Marx és Engels világosan deklarálták, hogy “a kommunisták egyáltalában nem prédikálnak morált” [Marx és Engels, 1970.].

A marxista etika egyik fő jellemzője az állhatatos osztályharc, a kérlelhetetlen küzdelem a munkásosztály ellenségei ellen. Oly annyira, hogy az ember még saját anyját is megölhette, amennyiben az a munkásosztály árulójává vált [Farkas, 1978]. Az élet minden területét uralta az ideológia. Az oktatást, a művészetet, az irodalmat, a jogot, sőt még az orvostudományt is. Amikor pedig az állam az egész apparátusát egy partikuláris ideológia szolgálatába állítja, akkor az emberek bizonyos közösségei hátrányba kerülnek, megbélyegződnek, szenvednek és üldöztetésnek vannak kitéve. Az ideológiákat feltételezhetően a hatalom iránti vágy, a nacionalizmus, a vallás vagy valamiféle megszállottság táplálja. Gyűlöletet és állandó konfliktust gerjesztenek. A kommunista ideológia egyik maradandó hatása talán az, hogy hosszassá és nehézkessé tette az állampolgári jogoknak és a demokratikus folyamatoknak a megtanulását és elsajátítását.

Az egészségügyi ellátást, hasonlóan a többi szocialista országokhoz, Magyarországon ingyenes, magas szintű és mindenki számára elérhetőnek deklarálták. Ez utóbbi nagyrészt igaz volt, csak azért nagyrészt, mert pl. a súlyos vesebetegségben szenvedő 55 éven felülieket az életmentő hemodialízis kezelésből, bár hallgatólagosan, de kizárták. A másik kettő is némileg megkérdőjelezhető. A magas szintű ellátás természetesen nem volt mindenhol biztosítva, hisz orvosi felszereltségben, szakmai tudásban kétségtelenül különbségek voltak az egészségügyi intézmények között. Az ingyenességet illetően pedig, kialakult a hálapénz gyakorlata, ami az orvos-beteg viszony minden területén megjelent. E széles körben elterjedt jelenség legalább is árnyékot vetett az ingyenesség elvére. Megjegyzendő azonban, hogy aligha maradt bárki is kezeletlenül, akinek orvosi ellátásra szüksége volt. Az állampolgárok nagy többsége, akik a háború előtt és azt megelőzően nem jutottak egészségügyi ellátáshoz, az un. szocializmusban lehetővé vált számukra az alapvető orvosi kezelés ingyenes elérhetősége. Ez mindenképpen a szocialista egészségügy legnagyobb etikai vívmánya volt. Még akkor is, ha a népegészségügy szintje és hatékonysága sok kívánni valót hagyott maga után.

Ami pedig az egészségügyi jogot és etikát illeti, lényegében semmilyen említés nem történt a betegek jogairól, a betegek autonómiájáról vagy arról a világszerte elterjedt etikai-jogi elvről, amely ’informed consent’ angol elnevezéssel vált az orvos-beteg kapcsolat központi kérdésévé és gyakorlatává. A beteg alapos tájékoztatása és a tájékoztatás utáni beleegyezésének a megszerzése olyan általános orvosi magatartássá vált, ami egy több évezredes gyakorlatot zárt le, amelyet általában orvosi paternalizmusnak neveznek. Az orvosi paternalizmus könnyen megfért a szocialista állam paternalizmusával, amely többek közt azt sugallta, hogy az állam mindig ott áll az ember mögött, aki ha megbetegszik egyszerűen elmegy az orvoshoz, aki majd meggyógyítja, ingyen és magas szinten. Az orvos az, aki legjobban tudja, mire is van szüksége a betegnek. Így aztán informálás és valódi beleegyezés helyett pusztán egy üres blankettát kellett a betegnek aláírnia, többnyire már jó előre, beleegyezve mindabba, amiről még az orvos sem tudott, hogy be fog következni. Az orvosok vonakodása, hogy megbeszéljék a beteggel a diagnózist, a prognózist és a tervezett terápiát, természetesen a képzésüknek, a korszerű bioetikai ismeretek hiányának is tulajdonítható, és annak a téves hiedelemnek, miszerint betegeik képtelenek megérteni az orvosi tájékoztatást és képtelenek racionális döntést hozni. Mivel az orvos a hagyományos ’hajóskapitány’ szerepébe helyezte magát, magától értetendőnek vélte, hogy a beteg kötelessége az orvosi utasítások követése. Losonczi Ágnesnek igaza volt, amikor azt írta, hogy az embernek, amikor beteg még annyi joga sincs, mint amikor elromlott mosógépét akarja megjavíttatni [Lonsonczi, 1986]. A károsodott újszülöttek esetében, ahol élet-halál kérdéséről volt szó, általában még a szülőket sem vonták be a döntésbe [Schultz, 1992]. A beteg nem csak az államnak volt kiszolgáltatott, hanem az egészségügyi rendszernek is.

A hivatalos ideológia szerint a munkásosztály nem csak az uralkodó, hanem a javakat létre hozó, termelő osztály is volt, míg az egészségügy és annak hivatásosai semmilyen értéket sem hoztak létre. Az orvosokkal szembeni bizalmatlanság abban is megmutatkozott, hogy orvosi diplomát szerzett emberek néhány évig nem használhatták a doktor címet. Az orvosokat a szocializmus és a kommunizmus ideológiájától elidegenedett rétegnek tekintették, akik még sok kapitalista értéket vallottak magukénak, vagyis reakciósok voltak. Elképzelhető, hogy a párt vezetői ebből a megfontolásból állapítottak meg hihetetlenül alacsony fizetést az orvosoknak és más egészségügyi dolgozóknak. Ez a fizetés szinte azonos volt a betanított segédmunkásokéval. Így aztán aligha meglepő a hálapénz gyakorlat elterjedése és a sok évtizedes jelenléte az egészségügyben. Hiába ostorozta a gyakorlatot a párt központi bizottsága és az egészségügyi dolgozók szakszervezete, hiába folytattak kampányt és indítottak különböző akció programokat, az orvoslás, az egészségügy legfontosabb, sőt talán egyetlen etika kérdésévé a paraszolvencia vált. 1980-ban, az egészségügyi dolgozók országos kongresszusán például azt állapították meg, hogy ’bár a korrupciós esetek száma csökkent, az etikai helyzet nem javult, a hálapénz gyakorlat egyre szélesebb körűvé válik’ [8. Kongresszus, 1980]. A betegek jogai, a szűkös források igazságos elosztása, az emberen történő kutatás, az öregedés, valamint a halál és a haldoklás etikája, és még számos lényeges kérdés kívül rekedt az orvosi etika kutatási és oktatási körén. A marxista etikának a 60-as években történő bevezetése némi lehetőséget adott, legalább is az orvostudományi egyetemeken, hogy orvosetikai témák is bekerüljenek az orvosképzésbe. A nyolcvanas évekre az oktatásban és publikációkban már meg-megjelentek olyan témák is, amelyek tükrözték az orvosi etika nemzetközi irányát, amelyek egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a betegek jogaira. Az 1989-ben és 1990-ben történt radikális politikai változás az egyetemes emberi jogok elismerésével és törvénybe iktatásával utat nyitott a betegjogok szószólóinak, akik úgy látták, hogy a feudális, félfeudális hierarchiában működő paternalista orvoslásban a beteg végtelenül kiszolgáltatott az orvosnak, de az orvos is védtelen a hierarchia magasabb fokát elfoglaló orvos kollégával szemben. Erre az időre már akadtak olyan oktatók néhány orvostudományi egyetemen, akik elsajátították a modern bioetikai műveltséget és élharcosai lettek a betegjogok elméleti kidolgozásának és gyakorlati megvalósításának. Tették ezt az oktatásban, jogalkotásban, tudományos közleményekben, kötetekben és a SZÓSZÓLÓ Alapítvány tagjaiként. Az etikai pluralizmus nyílt megjelenése szükségessé tette például az abortusz szabályozásának az etikai megalapozását, a vallási érvekkel szembeni világi felfogások megjelenítését is. A SZÓSZÓLÓ Alapítvány létrehozói igen komoly munkát végeztek az ’abortusz’ törvény és az 1997-es Egészségügyi törvény betegjogi fejezetének előkészítésében. Annak ellenére, hogy a kommunista ideológia, mentalitás még napjainkban is kísért bennünket, mégis sikernek tekinthető, hogy a hagyományos orvosi etika mellett megjelent az a bioetikai kultúra, amely része egy nemzetközi, egyetemes áramlatnak, amelynek középpontjában a beteg önrendelkezési joga és emberi méltósága van.

IRODALOMJEGYZÉK

Marx K. és Engels F.: A német ideológia – I. rész – 1970. 104.old.

Farkas Endre: A marxista etika alapja – tankönyv – 1978. 115. old.

Losonczi Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben

Magvető Kiadó, 1986. Budapest. 95. old.

Schultz Károly: Treating Defective Neonates in Hungary

Bulletin of Medical Ethics, 1992. No. 78. 20. old.

8. Kongresszus – Orvosok és Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete – 1980

Szakszervezeti kiadvány, Budapest, 1980. 205. old.